Egymásra HangolvaEgymásra hangolva

Figyelem! Az általad használt böngésző nem támogatott, így az oldalunk NEM működik, illetve nem jelenik meg TELJESKÖRŰEN! Segítségért kattints! Segítséget kérek!

Gyermeket nevelünk, nem virágoskertet!

Írta: Beke László | 2012. május 04. (péntek) 21:38
Ez a különös mondat hangzott el egy édesanya ajkáról, amikor a gyermekei által letaposott virágoskert láttán az édesapjukat kisebb szélütés érte… Persze, valószínűleg így ez túlzás, lehet kertet is, gyermeket is nevelni, mégsem árt azonban a kérdésről mélyebben elgondolkodni!
Gyermeket nevelünk, nem virágoskertet!

Azt mondják, amennyiben egyáltalán lehetséges könyvekből megtanulni a gyermeknevelést, akkor legalábbis minden gyerekhez külön könyvet kellene írni.
Gyakorló (milyen jó lenne, ha azt írhatnám: gyakorlott) szülőként naponta szembesülök azokkal a kérdéssekkel, hogy vajon jól értem-e a gyermekeimet, azt kapják-e tőlem, amire valóságosan szükségük van, nem okozok-e nagy buzgalmamban több kárt, sebet, mint amennyi segítséget kapnak a jelenlegi és a későbbi életükre nézve… és csak abbahagyom, de nincs vége a sornak.
Tudom, sokak kérdései ezek; valószínűleg nincs szülő, aki tömény lelkifurdalástól mentesen tudná szárnyra bocsátani a rábízott életeket. Ebben az írásban szülők és gyermekek kapcsolatának egy olyan területét szeretném feldolgozni, amely nekünk, hívő szülőknek rendkívül fontos: milyen eszközeink, lehetőségeink vannak arra nézve, hogy szeretet, tudás, anyagiak stb. terén túl, a hitüket is jól, egészségesen alapozzuk meg.

A fészek fertőzései

Nemrégen egy természetfilm részlete ragadta meg a figyelmem. Valamilyen sasról szólt, amelynek van egy különleges tulajdonsága: meglepő jártasságot mutat ez az alapvetően ragadozó életformát élő madárfaj a gyógynövények területén. Erre pedig azért van szüksége, mert a fészekben „konyhakésszé” tett zsákmány maradéka nem kevés, súlyos fertőzés táptalaja lehet, amely a kicsik pusztulását okozhatná. Éppen ezért, gyakran hoz a fészekbe ebből a vegetáriánus kosztból is, amelyet, ha nem is nagy élvezettel, de azért elfogyasztanak.

Sokat beszélünk arról, ami kívülről éri a gyermekeinket, és ezek többnyire reális problémák. De kellő figyelmet vagyunk-e képesek fordítani arra, ami odahaza, a mi „fészkünkben” történik? Sajnos, nem egy esetben azért válnak kiszolgáltatottá, mert az otthon légköre nem be- és elfogadó, hanem egyfajta elutasítást közöl feléjük. Az agyonterhelt, sokféle kérdéssel, problémával szembesülni kénytelen szülőknek mégis azt a szintet kellene hozni, amely az alkalmasságukat bizonyítja. Embert próbáló, sokakat végletesen felőrlő feladattá válhat ez sokak számára.  Olyan birkózásba kényszeríti a szülőket, amely mérkőzést a győzelem parányi esélye nélkül kénytelenek megvívni, ha nem tudhatnak maguk mellett valakit. Valakit, akinek neve hallatára meghajolnak a térdek mennyben, földön, sőt alatta is. Ő a Názáreti Jézus Krisztus, aki nemcsak a gyermekeket vette hajdan karjaiba, de Ő a családok, a szülők, a házasságok legnagyobb gondviselője is. Őt kell keresnünk, a fészekbe hívnunk, hogy meggyógyuljon ott mindaz, ami fenyegetően romlottá vált.

Hol is kezdjük?

Úgy hiszem, ott, hogy valahol, valakinek fel kell ébrednie! Szeretünk bemenekülni az álmainkba, odázni az ébredés pillanatát, miközben tudjuk, hogy az idők gonoszak és kevés áll belőle rendelkezésünkre. A felébredés pillanata az életünk legkomolyabb döntését jelentheti számunkra. Ezt Józsué annak idején így fogalmazta meg: „Én és az én házam népe, az Úrnak szolgálunk!” A felébredést sehol másutt nem várhatjuk, nem siettethetjük jobban, mint ott, ahol a Sátán legjobban támad bennünket. Ez a családunk: minden igazán komoly kór a sejtek harmóniáját, együttműködését akarja megtörni. Az átforrósodott, felébredt szívek képesek egyedül ellene fordulni ennek a hatalomnak!

Az első feladat: erős családok létrehozása

Mi ezeknek az alapja?

  • Határozott, döntésképes, de szerető szülők. Montgomery tábornok, a II. Világháború Észak-Afrikai harcterein éppen ezekkel a képességekkel tűnt ki. Katonái minden szigorúsága ellenére rajongásig szerették, és tűzbe mentek érte. Látták az értelmét, logikáját mindannak, amit mondott és tett.  Szülőként is ilyenné kell válnunk: a bizonytalanságunk, tanácstalanságunk nyomán elbizonytalanodnak, majd elpártolnak tőlünk azok, akikért pedig a felelősséget mi hordozzunk.
  • Jól értelmezett szereposztás, pontosabban: elfogadott, és tudatosan megélt isteni felhatalmazások. Minden tekintetben vissza kell adnunk annak a mennyei döntésnek a tekintélyét, hogy Isten az embert eleve férfivá és nővé teremtette. Az ebben rejlő különbségek (talán) kisebbik része a fizikai: jóval nagyobb hányada vonatkozik azokra a területekre, ahol meg lehet (és meg kell) élnünk a nőiességet, vagy a férfiasságot.  A szerepeknek felhatalmazásokon kell alapulni: egy olyan „rendező” osztotta ránk, aki nem engedélyezi a „beugrást”, vagy a „rögtönzést”. Ha mégis ebből látunk egyre többet, az nem az Ő akarata; egy rendetlen rend követel magának teret körülöttünk.
  • Egymás mellé vagyunk rendelve. Ahol ennek nincs a gyermekek felé határozott üzenete, ott a család belső tartóoszlopai lazulnak meg. Hatalmaskodás, kihasználás vagy éppen a kötelességek elhanyagolása, átruházása, mind-mind az eredeti struktúra fellazulásához vezet. Ha ez ráadásul párosul egy, csak szavak szintjén képviselt bibliai értékrenddel, végképp kialakul a disszonancia; és aki hamisan muzsikál, az egyre kevesebb fellépésre számíthat…

Az első lépés tehát a Józsuétól látott, hallott felelős döntés: gondoljunk csak bele abba a helyzetbe, amikor az első számú vezető ilyen határozottsággal képvisel valamit! Sokkal könnyebb őt ebben követni, mint neki ellentmondva, alternatívákat keresni. De ehhez, mondom: dönteni kell! Férfiasan, visszavonások és megbánások nélkül. Ezt azért mondom, mert minden döntésnek vannak, lesznek következményei, amelyek igyekeznek elbizonytalanítani. Aki viszont az eke szarvára tette a kezét, ne forduljon vissza!

Második feladat: a családnak valamivé kell válni!

Az első lépést követni kell a többinek is, mert attól, hogy ezt a férfias döntést kimondjuk, vagy kitesszük egy képen a falra, nem fog az ördög hasra esni ijedtében! Ezt a döntést mindenki más előtt a családok fejének kell meghozni: így válik a család értékrenddel bíró közösséggé. Szükség lesz majd a későbbiekben arra, hogy a felnövekvő fiak, lányok egyénileg hozzanak döntést a sorsuk, jövőjük felől, de ezt a döntést alapjaiban fogja meghatározni az atyák felelős, céltudatos döntése.

De a családnak a döntés nyomán valamerre formálódni kell! Most ezekről a belső folyamatokról szeretnék pár gondolatot megosztani!

Családunknak az elkötelezettség „elemi” iskolájává kell válni.

Nem várhatunk természetes módon Isten iránti elkötelezettséget gyermekeinktől, ha tőlünk nem ezt látják. Sőt: nagyon rosszul tűrik azt is, ha nagy a buzgóság, a hit, a szolgálatkészség Isten, a láthatatlan valóság felé, de ugyanez nincs meg a házaspárban egymás felé.
Az emberi kapcsolataink lazasága, kétértelműsége hiteltelenné teszi az Úr felé való kapcsolatunkat is. A parancs itt is érvényes: szeresd az Urat, de szeresd azt is, aki veled egy fedél alatt él.
János apostol végtelenül egyszerűen írja ezt le (1Jn. 4,20): „Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” De nem is kell itt gyűlöletről beszélni, sokkal árnyaltabb, azonban éppen ennél fogva jóval alattomosabb is lehet ez az egész helyzet. Férj és feleség egymás iránt való feltétlen egységének, elkötelezettségének és bizalmának nagy értéke van a kifejlődő hitre, de ugyanakkor majd a saját házasságban megélt helyzetének alakulására is.

A család lehet az evangelizáció központja is.

Kicsit hamis az a várakozás, hogy majd a konferenciák, a szervezett „alkalmak” hitre és döntésre vezetnek. Az első impulzust otthon kellene megkapni. Hitet nem adhatunk, de a hitünk lehet követhető. Be kell tudnunk mutatnunk azt a Krisztust, aki az életünket olyanná formálta, amilyenek vagyunk. Más kérdés, hogy ha valahol megrekedtünk a formálódás folyamatában, akkor a kép nem biztos, hogy vonzó. Jézust bemutatni a gyermekeinknek egyenértékű azzal, mint gyermekeinket bemutatni Jézusnak. Mindkettő ünnep, és egyikről sem szabad hiányozni!

Otthonunk lehet a tanítványképzés színtere is.

Mindenek előtt hadd álljon itt két gyönyörű és fontos ige: „Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz.” ( 5Mózes 11, 19) A másik: „… magyarázzátok el fiaitoknak, hogy szárazon kelt át Izráel itt a Jordánon.” 
(Józsué 4, 22). Tanítvánnyá az tud nevelni, aki maga is tanítványként kezdte (az is maradt!!!), de közben bizonyos érelemben mesterré is érett!
Egyre inkább azt tapasztalom, hogy azok, akiknek már tanítókká kellett volna válni, alapvető fogalmak terén sem látnak tisztán. Egység, alázat, szolgálat, engedelmesség, misszió, „engedni egymásnak”, megbocsátás… mind bibliai mércék alapján vannak szabályozva.
Családunkban, gyermekeink előtt nem lehetünk „elméleti tudósok”; ők a kipróbált és általuk is kipróbálható dolgokat szeretik. Ők is „szárazon” szeretnének majd átkelni a maguk tengerein és folyóin, de ha mi nyakig lucskosan magyarázzuk a „száraz lábbal átkelés” történetét, az nem erősíti a bizalmukat.

Otthonod a templom: és ott lehet az imádat és istentisztelet központja is!

Imaházba megyünk, istentiszteletre járunk, dicsőítünk az alkalmakon… de honnan jövünk/megyünk oda, és hova térünk vissza?
Nem az a baj, ha gyermekeink szeretnek „gyülibe járni”, ha ott „király a dicsi”, és a pásztor „olyan szupi volt”, hogy legszívesebben rögtön „lájkolnák” is.
Az a baj, ha fordítva nem igaz, vagyis: otthon nincs az Úr megdicsőítve, ha a család nem lesz Krisztus testének közösségévé, az édesapa pedig képtelen tovább vinni, megerősíteni mindazt, amit Krisztusról tudni és élni kell. Ha karikatúrájává válik a mindennapi élet mindannak, ami a templomaink szent környezetében tapasztalható, nehéz lesz egészséges, bizalmas kapcsolatra jutniuk Krisztussal. Családunknak olyan hellyé kell válni, ahol gyógyulni lehet, és nem megbetegedni.

Mentori központtá formálhatjuk az otthont.

(A mai szóhasználatban egy olyan személyt jelent, aki mint idősebb és tapasztaltabb barát, tanár vagy tanácsadó atyailag segít jó tanácsokkal valakit. Pál:" Igaz fiam, a hitben!")
Tudjuk mi szülőként, hogy milyen harcaik, kérdéseik, dilemmáik vannak a gyerekeinknek? Gyakran nem természetes az, hogy minket választanak bizalmasukká, hanem valaki más előtt jóval nyitottabbak és őszintébbek. Aztán egy idő után megszokjuk ezt a helyzetet, pedig nem így a természetes. Szükség van a mély, őszinte, gyakran vidám és felszabadító erejű beszélgetésekre, amelyekben minden mesterkéltség nélkül vezethetünk, tanácsolhatunk. Biztos, hogy nem leszünk mindenben „csúcsfejek”, kell majd a pásztor, lelki vezető stb. tanácsa is, de ami ránk van bízva, ami kötelesség és lehetőség is egyben, azt ne engedjük kifutni a kezeink közül.

A Szentlélekkel teljes ember bátorító, vigasztaló ember. Családon belül is meg kell tanulni egymás bátorítását és vigasztalását. Keresztyénként nem lehetünk azok, akik azt mondják lépten-nyomon, hogy „fájni fog, rosszabb lesz”, semmi nem éri meg stb. Ha a demográfiai adatokat, a vállalkozó kedvet, a reményt nézzük ma hazánkban, akkor látjuk, hogy az ilyen gondolkodás hova vezet. Félrevert harangok zúgása között kell a békesség evangéliumát hirdetve családot alapítani, családot egyben tartani, magabiztos, hitükben erős, jövőképpel rendelkező gyermekeket nevelni.
A mi Urunk, az Úr Jézus Krisztus adjon ehhez nekünk erőt és akarást!

Megosztás

Partnereink