Egymásra HangolvaEgymásra hangolva

Figyelem! Az általad használt böngésző nem támogatott, így az oldalunk NEM működik, illetve nem jelenik meg TELJESKÖRŰEN! Segítségért kattints! Segítséget kérek!

Ismét a Hargitán

Írta: Beke László | 2013. szeptember 07. (szombat) 23:01
 Hegyek, ahol az ember kellően kicsinek érezheti magát; ahol a medve igazán soha nem várt, de nem is váratlan vendég; ahol az ízes, székely humor a maga keresetlen természetességében is ritkán lépi át a jó ízlés határait; és ahol a kanyargó Maros, a „magos Déva vára" és a havasi mezők összes zamatát őriző mézédes méz nem távoli, hanem minden érzékszervvel ízlelhető és élvezhető valóság: ez Erdély, a Székelyföld és a Hargita.
Ismét a Hargitán

Ebben az évben már másodszor vallhattam magaménak Wass Albert sokszor hallott, de igazán jól soha nem értett gondolatát: Adjátok vissza a hegyeimet! Az ember, aki nem tud és nem is akar gyökerei nélkül élni (akkor is, ha nem erdélyi, „csak" magyar), egy idő után magáénak érzi mindazt, ami ott körülveszi. Mert az nem csak „díszlete" az ott töltött napoknak, hanem része az életének, amelyet ott és azután él.

A Hargita Keresztyén Tábor adott otthont ebben az évben is a Fiatal Házasok Hetének. A kezdeményezés tavaly indult azzal, hogy néhány lelkes (pontosabban Lélekkel teljes) fiatal család szívében megfogant a gondolat: többet tudni és többet tenni a házasságról/házasságért. Sajátjukért és másokéért is.

Augusztus utolsó hetében egy sokat sejtető cím mögé elrejtett üzenetet igyekeztünk kibontani, és egészen közel hozni a résztvevőkhöz: Házasságom ígéret földje vagy pusztai vándorlás? Együtt gondolkodtunk az indulásról; arról, hogy az, amiben voltunk, persze nem volt rabság, de mégis jó volt belőle „kijönni", mert éreztük, tudtuk (máskor meg már csak reméltük), hogy Isten nem akar magunkra hagyni ezen a téren sem. Átnéztük a pusztai útvonalat: megálltunk a tengernél, meghallgattuk a kémek híradását, és mérlegeltük: kinek is van igaza közülük: aki az áldást, a jó termőföldet látta és hozta hírül, vagy annak, aki az óriások létét sem tagadta le; körbejártunk megerősített városokat, megéltünk győzelmeket és vesztes csatákat is. Beszélgettünk arról is, hogy hol van az a pont, amikor kezdünk visszavágyni abba, amiből az Úr kihozott. Megmosolyogtuk „komoly érveinket": húsos fazék, póréhagyma... és persze beszéltünk arról is, hogy a fogságban ott volt az ostor és a kemény munka is valamilyen formában.

Egy magas hegy tövében ismét rácsodálkoztunk a tíz igére, amelyet Mózes kapott, és értelmeztük annak üzenetét saját emberi kapcsolatainkra, elsősorban házasságunkra nézve; és itt tekintettük át a Szeretethimnusz súlyos igazságait is. Szó volt a szövetség megkötéséről és arról, hogy a házasságban elengedhetetlen a vonzalom, szerelem, a szenvedély, de mindenek előtt a szövetség, az elkötelezettség az, amely alapvetően meghatározza a kapcsolat erejét, maradandóságát.

Beszélni, együtt gondolkodni sem volt könnyű arról a helyzetről, amikor szinte a határról kanyarodunk vissza a múltunkba: egy házasság (jó esetben) kb. addig tart, mint a pusztai vándorlás. Kell, szükségszerű és természetes, hogy ezt éljük végig, vagy lehet másként? Lehet vajon nem csak „megígért föld", vagy éppen „az ígérgetés földje"? Esetleg lehet minden velejáró nehézsége ellenére áldott évtizedeket magába foglaló, gyümölcstermő, boldogságot ajándékozó életforma a házasságunk? Meggyőződésem, hogy igen! Nem kell, hogy könnyes szemmel, vágyakozva, de csak „távolról szemléljük", mint Mózes, aki nem élhette meg a győzelem örömét.

Minden nap több fő elemet foglalt magába. Együtt olvastuk Isten igéjét, majd imaközösségben kértünk áldást egymásra és az előttünk álló napra. Játékkal folytattuk; ebben önismeretünk, értékrendünk, egymás megismerése, kapcsolatunk belső folyamatainak jobb megértése volt a hangsúlyos. A szünet, mint a zenében, itt is igen lényeges elemként kapott szerepet: a „keresztségben" a Kávéház nevet kapta, ahol süti, kávé, stb. mellett Bródy János egy-egy lírai hangú, kapcsolatról, szerelemről, öröm és bánat izgalmas keverékéről szóló dalát hallgattuk meg és beszélgettünk annak tanulságairól. A kávé után kemény eledelt vettünk magunkhoz; ez volt az előadások ideje. Az ebéd utáni időszak a házaspáronkénti közös beszélgetések ideje volt, a vacsorát megelőzően egy közös beszélgetést tartottunk. A napot játékkal, filmnézéssel zártuk.

A hét egyik személyes áldása (tavaly is az volt) az a tapasztalás, hogy elegendő néhány nap, és teljesen ismeretlen emberek nagyon közel kerültek hozzánk. Barátságok kötődtek, vagy éppen erősödtek meg. Emberi sorsok mélyébe tekinthettünk be; nagy kiváltság ezt Istentől elfogadni!

A hét résztvevői között különös „színfolt" volt egy házaspár. Alig fél éve házasok, a hozzájuk illő buzgó szerelemmel, sülve-főve egymásba ölelkezve. Ez eddig természetes, de az, hogy mindketten az életük közepe tájékán járva ismerték meg és fogadták el egymás szerelmét, és kötöttek házasságot (életükben mindketten először) ez már mindannyiunk számára izgalmassá tette a történetet. Igyekeznek mindent bepótolni, ami eddig kimaradt az életükből, és szorgalmasan tanulták a Hargitán is azt, amit a Biblia mond a házasságról.

És lehetne még szólni az 1200 km-es autózásról, a sóbánya termeinek szépségéről, a Déva várának igaz nem látott, de mindenütt „beharangozott" félelmetes lakóiról, a viperákról, és ezernyi más dologról. A lényeg, hogy idén is ott maradt a szívünkből egy apró darab; és ha Isten megengedi, jövőre visszamegyünk érte... vagy ott hagyunk belőle még egy darabot.

 

 

 

Megosztás

Partnereink