Nem csüggedünk, csak várunk csendesen

Egy végzetes nap

Az évek teltek-múltak. A fiúk egyre tehetségesebben zenéltek. Eszter megbízást kapott az érdi zeneiskola zongora tanszakának vezetésére, keresetkiegészítésként pedig időnként egy csirkeneveldébe járt dolgozni. Miután a legidősebb fiú, Attila leérettségizett, felmentették a katonaság alól, és Nyugat- Németországban vállalt munkát. Nagyon sokat segített: húrokat hozott a hegedűkre, csellóra, nádat a klarinétra. Ezek mind komoly kiadások lettek volna a család számára. Ám egy nap szomorú hír érkezett… 

– Két évig éltünk így, amikor Attila autóbalesetben meghalt. A veszteség, a fájdalom, sőt a kétségbeesés óriási volt a szívemben. Aztán egy idő után megértettem, hogy a végzetes baleset nem azért következett be, mert Isten egy pillanatra nem figyelt oda. Nem tudom, nem értem, hogy miért, de biztos, hogy az ő tudtával, engedélyével történt. Ekkor már évek óta írtam zenétTúrmezei Erzsébet verseire. Otthon sokszor sírva énekeltem a vigasztaló sorokat, amelyek segítettek enyhíteni a fájdalmam. A tehetetlenség és értetlenség mellett az is gyötört, hogy vajon mindent megmondtam, átadtam-e Attilának, amit kellett. Úgy éltem-e, hogy abból tudott építkezni? Lassan értettem meg, hogy Isten helyrehozza, elfedezi a rossz döntéseinket is. Megsebez, de be is kötöz, és újabb kezdetet ad. Csodálatosan fogalmazza meg Túrmezei:

„De akkor is hisszük – akármi érjen, /
Vigyáz ránk az áldó atyai szem (…), /
s míg a fény újra áttör a sötéten, / nem
csüggedünk, csak várunk csendesen.”

Hét kis rögöcske

Attila halálával egy kereset is kiesett a családban, de Isten ezt is pótolta. Biatorbágy zeneszerető, énekelni tudó polgármestere megkereste Esztert az-zal, hogy indítsa el a helyi zeneiskolát – ráadásul a második félév elején. Akkor februárban hatvan, a következő szeptemberben százhúsz gyerek iratkozott be, és a létszám azóta is folyamatosan nő. Esztert kinevezték igazgatónak, szakmailag szabad kezet kapott, és utaznia sem kellett. Időközben rendelet írta elő, hogy a munkaköréhez felsőfokú végzettségre van szükség, ám ő a betegsége, majd a gyerekek születése miatt nem tudta befejezni a tanulmányait. Így huszonöt esztendőnyi szakmai gyakorlattal, ötvenkét évesen újra beült az iskolapadba. 

– Még javában jártam a főiskolára, amikor azagyamban egymástól távol hét kis rögöcske keletkezett. Ennek következtében lebénult az egyik hangszalagom, és nem bírtam öt percnél tovább beszélni. Mindezt tanárként, énekesként, karnagyként éltem át… Úgy éreztem, hogy Isten mindent kihúzott a lábam alól: a férjemet, a fiamat, az egészségemet, a gyermekeimet mint támaszokat, hiszen a fiúk időközben családot alapítottak. Isten egyre jobban térdre kényszerített. De nem lázadtam, bensőséges kapcsolatban voltam már vele. A halál is átértékelődött számomra. Sok évig esténként az erkélyünkről néztem, ahogy a csillagos ég és a föld egybeért. Tudtam, hogy Attila ott van Istennél, és azt is, hogy ő Úr mindenek felett, és mindenütt jelen van. Különleges kegyelem, hogy a betegségem csak két hónapig tartott. Megviselte a szervezetemet, de felépültem.

Csendben élni

A Bolyki gyerekek ez idő tájt már önálló életet éltek, sőt ekkorra Eszter már hat unokával is büszkélkedhetett.

 – Kamaszkoruk óta imádkoztam a fiaimért, hogy el tudjam engedni őket, és a párjukat is el tudjam fogadni. András, Lackó, Gyuri és Balázs Bolyki Brothers néven sikeres zenészek, énekesek lettek. Nem büszkén, hanem inkább félve, aggódva állok Isten előtt, és folyamatosan könyörgök értük, mert tudom, mit jelent „sztárnak” lenni. A nem mindennapi tehetséget Istentől kapták és nem tékozolhatják el. Felelősek azért, hogy mit kezdenek vele! Nagy áldás a közös munka, de kemény helyzeteket is teremt például az egymástól való teljes anyagi függés. Mindegyiküknek meg kell járnia a maga poklát, mert ahol az ördög látja a hűséget, ott támad. Akármennyit imádkozom értük, tudom, sohasem elég, hiszen Isten megengedi a feszültségeket is. 

Idővel megtanultam csendben élni. Kevesebbet szólok, inkább az életemmel szeretnék beszélni. Hirdetni, hogy Isten hűséges, hiszen engem, gyenge anyát is megtartott, megerősített mind fizikailag, mind a hitemben. Alázat és hálaadás lehet csak a szívemben – zárja szavait Eszter. 

Én pedig, azt hiszem, értem már, miért is van otthonában az a sok-sok virág ...

A cikk eredetiben itt jelent meg: Family Magazin 2010/1,

Tartalmi jogok: Harmat kiadó engedélyével