Nem csüggedünk, csak várunk csendesen

Aki ismeri, különös tisztelettel beszél róla, aki először találkozik vele, biztosan magával viszi szelíd, kedves mosolyát, csendes, nyugodt hangját. Bolyki Eszter tizenkétszeres nagymama, bár alig múlt hatvanéves. Zenetanár, iskolaalapító igazgató, gyermekei ismert énekesek és zenészek. Nem mindennapi asszony, akinek sokszor kellett újrakezdenie az életét…

A nappaliban, ahol beszélgetünk, rögtön rácsodálkozom, hogy a vázák mindenütt telis-tele vannak virágcsokrokkal. 

– Sokszor kapok virágot, néha nem is tudom, miért – mosolyog Eszter, majd belekezd élettörténetébe. – A Madarász családba születtem ötödik gyermekként; heten voltunk testvérek. Szüleim a Felvidékről települtek át Magyarországra 1947-ben. Édesapám illegálisan menekített meg a frontszolgálat elől egy osztálynyi leventét. Matematika–fizika szakos tanár volt, aki maga is játszott hangszeren,és fontosnak tartotta a gyerekei zenei nevelését. Ennek köszönhetem, hogy a miskolci Zenepalotába jártam zongorát és csellót tanulni. Egész kicsi lányként már a saját kórusomat vezényeltem. 

Nagy reményekkel indultam tehát a miskolci zeneművészeti főiskola zongora– szolfézs–karvezetés szakára. Másfél év után azonban titokzatos betegség támadott meg. Évek alatt derült ki, hogy egy olyan hormonális problémáról van szó, amely tönkreteszi az idegrendszert. Egyetlen megoldást láttak az orvosok: gyermekeket kellene szülnöm, egymás után többet. A betegség azonban szinte kizárta ezt. „De van Isten…” – mondták vigaszul. S valóban, megtapasztaltam, hogy mennyire igaz ez. Többször évet halasztottam, majd férjhez mentem, és hét év alatt öt fiam született. Isten után nekik köszönhetem, hogy meggyógyultam.

Hajnalig a fotelban

Nem sokkal azután, hogy a második fiú megszületett, a család a férj szülőfalujába, Biatorbágyra költözött, ahol a gyülekezetük egyik tagja fogadta be őket. Négy és fél évig ingyen lakhattak nála, amíg felépítették a saját otthonukat. Mikor Balázs, az ötödik fiuk egyéves lett, a férj kilépett a munkahelyéről, és festőművészként próbált munkát találni. Eszter pedig heti két napon tanított, hiszen még gyest sem kapott a gyerekek után, mivel a szülés előtt nem volt munkaviszonya.

– Megint új szakasz kezdődött az életemben – folytatja a mesélést. – Vácott, Pest megye kiemelt zeneiskolájában kaptam állást. A kiváló intézményt családbarát igazgató vezette, aki nem félt az ötgyermekes zenetanártól, így is felvett. Itt tanultam meg a szakmát és mindent, ami egy jó zeneiskola működtetéséhez szükséges. Hihetetlenül sokat utaztam, de csodálatos, évekig nem érzékelt világ tárult ki előttem. Eleinte csak ámulattal néztem ki a vonatablakból, hogy zöld a fű, rügyeznek a fák, és hogy tele van szépséggel minden. Majd rákaptam az olvasásra. Olyan jó volt, hogy nem szólt közbe senki! Csend volt. Ekkor már nyolc éve pelenkáztam… Ráadásul nem kellett szenet lapátolnom, a villannyal bajlódnom. Fűtött, világos szobában egyszerre egy gyerekkel foglalkoztam. Mi bajom lehetett volna? Este hétkor mosolyogva mentem be az órámra, és így értem haza is. Hétfőn, szerdán és csütörtökön mindent elrendeztem, hogy kedden és pénteken nyugodtan mehessek tanítani. 

Két év után Eszter Zsámbékra került, ahol egy évtizeden át vezette az érdi zeneiskola kihelyezett tagozatát. Ide sem volt egyszerű átjárnia, de ha úgy adódott, akár gyalog is nekiindult. 

– Közben a férjem elment tőlünk, és én egyedül maradtam a gyerekekkel. Ezután vettem föl a Bolyki Eszter nevet is, hogy a gyerekeimmel azonos vezetéknéven hívjanak. Sokáig azonban nem tudtam elfogadni ezt az új helyzetet, nem tudtam, hogy fogok öt fiút nevelni egyedül. Aztán fölfogtam, hogy Isten rám bízta a gyermekeimet, s az erőt is meg fogja adni ahhoz, hogy helyes irányba tudjam terelni őket. Amikor éjfél körül mindegyik lefeküdt, hajnalig ültem a fotelban, imádkoztam, és csak úgy belehelyezkedtem az Isten karjába. 

Ezután még jobban belekapaszkodtunk egymásba, és szigorú munkamegosztást vezettünk be. Mindennap kiírtam a fiúk órarendjéhez igazítva, hogy kinek mit kell csinálnia a tanítás után: ki vág fát, ki gyújt be a cserépkályhákba, ki megy a boltba, ki hoz vizet… Ha valaki nem teljesítette a rá bízottakat, akkor annak mindannyian kárát láttuk. Így mindenki hamar megtanulta,hogy maradéktalanul el kell végeznie a feladatát.

A cikk eredetiben itt jelent meg: Family Magazin 2010/1,

Tartalmi jogok: Harmat kiadó engedélyével