A szeretet ne legyen képmutató!

Melyek a legrettenetesebb szavak? Sokat tudnánk felsorolni: háború, gyilkosság, éhezés, szomjúság, szegénység. Munkanélküliség, fasizmus, kommunizmus, terrorizmus. Árvaság, AIDS, földrengés, rák… Estig lehetne sorolni, akkor sem lenne tán vége. Közös jellemezője ezeknek a szavaknak, hogy amint meghalljuk őket, azonnal görcsbe rándul a szívünk vagy a gyomrunk, mert tudjuk, hogy mi van a szavak mögött: emberi sorsok, talán ismerőseink, szeretteink sorsa.

Mégis: van egy szó, amit én sem említettem, de bizonyos esetekben az előbb említett összesnél félelmetesebb, éppen azért, mert pontosan tudjuk, hogy mi van ennek is a hátterében. Ez a szó így hangzik: KÉSŐN.

A régi zsidó rabbik mondták: három dolog nem tér vissza soha: kilőtt nyílvessző, a kimondott szó, az elmulasztott alkalom.

Hogy kapcsolódik mindez a szeretethez?

Végtelenül egyszerűen: későn nem lehet szeretni! Későn csak bánkódni lehet és mentegetőzni: nem akartam, nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Szeretni csak idejében lehet. Ideje pedig akkor van, amikor a szeretetre szükség van. Arra pedig leginkább a legnehezebb életszakaszokban van szükség, amikor kegyetlenül nehéz szeretni a másikat.

• Könnyű szeretni a gyermekeinket, amikor jól teljesítenek, amikor dicsekedni lehet az eredményeikkel: de nehéz szeretni őket, amikor a kamaszkori bolondériájuk az egész család életét borítja fel. A pannonhalmi főapát mondta erre: ebben a korban lázadnak, tombolnak; de ez a természetes. Ami pedig természetes, azt elfogadjuk, és szeretjük őket.
• Könnyű szeretni a férjünket/feleségünket, amikor kedvünkben jár, amíg egészséges és nincs vele gond, amikor büszkeséggel tölt el, ha valahol megjelenhetünk vele. De nehéz szeretni, amikor nyűgös, mert fáradt, amikor kudarcait hazahozza magával (hova vinné szegény), amikor nagyon megviseltté teszi az élet?

És hadd ne soroljam, hogy mikor könnyű, vagy mikor nehéz szeretni a szüleinket, a nagypapákat, nagymamákat, a gyülekezetben a testvéreinket, egy másik generáció tagjait, elöljáróinkat, pásztorainkat… vagyis egymást. A most felolvasott igének néhány gondolatát szeretném most Krisztus tanácsaként mindannyiunk elé állítani!

A szeretet ne legyen képmutató!

Szerep, álarc, póz, látszat: akkor alkalmazzuk, amikor a valódit képtelenek vagyunk adni, vagy éppen akkor, amikor az aktuálisan bennünk élő érzést nem merjük megmutatni. Udvariasság, jó modor, kedvesség, mosoly: nem szeretet. Jó, ha ezek megvannak, de ez nem szeretet.
A szeretet az, amelyről János ev. 15,13 azt mondja: "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." Azért írja ezt így János, mert így hallotta és ezt látta Jézustól. De aztán eltelt néhány évtized, és meg kellett értenie, hogy nem ennyi: nem lehet ennyiben hagyni a dolgot, és erről vall első levelének 3, 16 versében: "… ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért."
Ja, hogy amíg Jézus teszi, addig rendben, korrekt, helyes: de amikor nekünk kell tenni??? Életünket adni: hol vagyunk ettől?! Meg merem kockáztatni, hogy éppen az európai (és magyar) keresztyénség lelki, hitbeli állapotai miatt nem próbál bennünket ezzel az Úr. Sokkal kevesebbe is beletörik a fogunk… Kainnal kapcsolatban azt olvassuk: belopta szívébe magát a harag, irigység, gyűlölet, és kiült az arcára (igen beszédes tud lenni egy lehorgasztott fej): de ugyanígy a szeretet is sugározhat az arcunkról, mert nemcsak a száj szól a szív teljességéből, hanem az egész ember.